L'ancien philosophe écoute un barman hongrois dans un pub berlinois. Le barman reste silencieux, l'habitué parle, répétant sans cesse que « le langage… ne peut plus servir de forme à des contenus infixables, il ne sert plus, car il a parcouru le monde, visité toutes les régions imaginables, et est revenu à son point de départ, pour y retourner sous une forme infiniment corrompue ». Mais cela ne l'empêche pas de raconter encore et encore, dans un monologue interminable et foisonnant de détails, avec des variations et pourtant la même intensité, pourquoi il s'est rendu dans la province espagnole d'Estrémadure et pourquoi il a entrepris des recherches sur l'histoire du dernier loup, et comment il a compris que le singulier n'a pas de sens, car il n'y a que des derniers loups et des dernières histoires. Cette unique phrase du récit cathartique de László Krasznahorkai souligne avec une sensibilité artistique inégalée les liens catastrophiques entre la civilisation et l'environnement, la majesté de la nature et la tragédie de la pensée. Ce texte ironique et mélancolique, écrit initialement en 2009, devient ainsi encore plus pertinent et important aujourd'hui.

Az egykori filozófusnak egy berlini kocsma magyar pultosa a hallgatósága. A csapos hallgat, a törzsvendég beszél, többször is szóba hozván, hogy "a nyelv... már nem alkalmas rá, hogy rögzíthetetlen tartalmaknak formául szolgáljon, nem szolgál többé, mert körbeért, bejárt minden elképzelhető tartományt, és elért oda, ahonnan indult, de végtelenül romlott alakban ért oda vissza", ám ez nem akadályozza meg abban, hogy káprázatos részletekből összeálló óriásmonológjában ne mesélje el újra és újra, kicsit mindig másképp és mégis ugyanúgy, hogy miért utazott el a spanyolországi Extremadura tartományába, és miért kezdte kutatni az utolsó farkas történetét, s miként döbbent rá arra, hogy nem érvényes az egyes szám, mert csak utolsó farkasok és történetek vannak. Krasznahorkai László katartikus elbeszélésének egyetlen mondata páratlan művészi érzékenységgel mutat rá a civilizáció és a környezet katasztrofális összefüggéseire, a természet fenségére és a gondolkodás tragikumára; az eredetileg 2009-ben írt, egyszerre ironikus és melankolikus szöveg így lesz napjainkban még aktuálisabb és még fontosabb.